2004. április 30-án, szokásától eltérően, színesben jelent meg az amúgy unalmasan szürke, akkor még nyomtatott formában is létező Magyar Közlöny. A piros-fehér-zölddel körbefont címlap sugárzó kékjén 12 sárga csillag fölött szerepelt a Magyar Köztársaság Országgyűlésének 2004. XXX. törvénye, illetve az országgyűlés politikai nyilatkozata „Magyarország európai uniós csatlakozása alkalmából”.
A napi- és hetilapokat ellepték a csatlakozás jelentőségéről szóló nyilatkozatok. Ezek lényege nagyjából úgy összegezhető, hogy Magyarország oda került, ahová mindig is tartozni szeretett volna, ahová valójában mindig is tartozott: Európához. A szabadságát és függetlenségét elnyert ország lakói végre saját érdekeiket követve dönthetnek sorsukról. Az akkori Magyar Hírlap kékre festett címlapján csak egyetlenegy szó állt: „Hazaértünk!”. A lelkesedést nyilván fűtötte az is, hogy ez a „nyugathoz” csatlakozás sokaknak azt is ígérte, hogy a Bartók Béla út hamarosan olyan lesz, mint a Kärtner Strasse.
Számtalan politikus, híres művész, közéleti ember, vagy ahogy ma mondanánk, influenszer fogalmazta meg, micsoda lehetőségekhez jut most az ország. Én most mégis egy kis település polgármesterét idézném. Csákánydoroszlóról Horváth Istvánt, aki nem cifrázta, nem használt fennkölt nagy szavakat, a maga hétköznapiságában foglalta össze a lényeget: „Köszöntöm községünk minden lakóját az Európai Unióban. Remélem, sikerült végre megtalálnunk helyünket és hovatartozásunkat. Bízom abban, hogy a kezdeti nehézségek ellenére a közelebbi és távolabbi jövőben mindenkinek nagyobb lehetőségei lesznek, az életünk pedig kedvezőbben fog alakulni”.
Akkor hát nézzük, miként éltünk ezekkel a lehetőségekkel! Bár kétségtelen, sok esetben nehéz megmondani, hogy az Európai Unió (EU) nélkül miként alakultak volna a dolgok. (Adataink a KSH-tól származnak elsősorban, és az egyszerűség kedvéért ezresekre kerekítettünk, ahol lehetett.)
Az uniós csatlakozáskor Magyarország lakóinak száma 10 millió 96 ezer volt, ma már 9 millió 600 ezren sem vagyunk. A külföldön élő magyarok számát (bár az adatok elég bizonytalanok ebben) 700–800 ezerre teszik. Ez egyrészt jó, mert jelzi, hogy az EU-ban szabadon lehet utazni, és sokkal könnyebb máshol munkát vállalni, mint korábban. Másrészt nem jó, mert nyilván mutatja a fejlettségbeli, lehetőségekbeli, szabadságfokbeli különbségeket még mindig.
De nézzük tovább a magyarországi számokat!
2004-ben a bruttó átlagbér 145 ezer forint volt, a fizikai dolgozóké 96 ezer forint, az úgynevezett szellemi dolgozóké 203 ezer forint. A nyugdíj 56 ezer forint. 2024 februárjában a KSH adatai szerint 605 ezer forint volt a bruttó átlagkereset. A fizikai és a szellemi munkát végzőkét már nem számolják külön, de ágazatonként vannak adatok. Keressünk példákat: a legmagasabbak a keresetek az „információ, kommunikáció” ágazatban – valószínűleg ide tartozik az IT-iparág –, itt kicsivel több mint egymillió forint a havi átlagos bruttó. Az oktatásban már csak 487 ezer, míg az építőiparban 408 ezer. Persze igen nagyok a különbségek, amelyeket az átlagok jótékonyan eltakarnak, csakúgy, mint a nyugdíjaknál: az átlag 230 ezer forint körüli, de nagyon sokak havi pénze a 150 ezer forintot sem éri el: az átlagot néhány tízezer kiugróan magas nyugellátás tolja felfelé.
Az árak is durván változtak. Mutatunk példát: a fehér kenyér ma 433 százalékkal kerül többe, az üveges sör 473 százalékkal és a virsliért négyszer annyit kell fizetni (négyszáz százalék) – igaz, itt a 2006-os adatokhoz tudtunk csak hasonlítani.
A lakásárak emelkedését már számolni sem érdemes, hiszen csupán az elmúlt években sokszorosra nőttek. A lakásállomány változását azonban követni tudjuk: 2004-ben 4 millió 173 ezer lakás volt az országban, ma már 4 millió 603 ezer. Ráadásul a népesség is csökkent, így akkor száz lakásban 247 fő élt, ma már csak 208. Akkor a lakások 90 százalékában volt bevezetve a víz, ma a 97,5 százalékában. Akkor 85 százalékában volt vízöblítéses WC, ma 97 százalék ez az arány.
Az egy főre jutó bruttó hazai termék, a GDP értéke (a Magyarországon előállított, végső felhasználásra szánt termékek és szolgáltatások összességének értéke egy év alatt) 2004-ben alig haladta meg a 2 millió forintot, ma 7 millió körül jár.
Mondhatnánk, hogy több mint háromszoros a növekedés. Jó, persze az infláció is szépen beledolgozott ebbe. Ám még ha euróban számoljuk, akkor is nagyjából a húsz évvel ezelőtti érték duplájánál járunk.
Összességében az látszik, hogy az elmúlt évtizedben, ha nincs európai pénz, a magyar gazdaság nem nőtt, hanem csökkent volna – nézzük, mit jelentett az EU pénzbeli támogatása!
2004-től 2020-ig 55,2 milliárd eurónyi beruházás valósult meg Magyarországon. Forintban leírni is nehéz: nagyjából 21 700 000 000 000 forint. Talán ezért is nőtt 7 százalékponttal az uniós átlaghoz viszonyított, egy főre jutó GDP. Csak 2014 óta az EU az összes magyarországi állami beruházás 43 százalékának megfelelő összegű támogatást nyújtott. (Az elmúlt években, mint tudjuk, a magyar kormánynak nem sikerült megfelelnie egy csomó feltételben az európai elvárásoknak, ezért jóval kevesebb érkezett annál, mint amennyi jöhetett volna.)
Mindez 115 ezer új munkahelyet jelentett. 3,5 millió ember víz- és szennyvízhálózatát teremtették meg vagy újították fel, jelentős támogatást kapott a háztartások energiahatékonyságának előmozdítása. Összesen 3724 kilométer utat és 414 kilométer vasúti pályát építettek meg vagy újítottak föl uniós források segítségével – ez akkor is itt marad, ha az elmúlt években „baráti” cégek kapták meg rendre ezeket a munkákat. Komoly beruházásokra volt elég az EU-ból érkező pénz a közösségi közlekedés terén is, például az Újbuda közlekedését is jelentősen segítő 4-es metró jórészt ebből valósult meg.
Csak 2010–2020 között a vállalatok kétszer annyi európai uniós támogatást kaptak, mint amennyi társasági adót befizettek, volt olyan időszak, amikor az EU-pénzhez jutó cégek osztalékának közel a felét tették ki ezek a támogatások. A kapcsolatok súlyát mutatja, hogy a magyar export 78 százaléka az EU országaiba kerül (ezen belül a kivitel 28 százaléka Németországba, 5-5 százaléka Romániába, Szlovákiába, Ausztriába és Olaszországba irányul). Ami az EU-n kívüli exportot illeti, a magyar termékek 3-3 százaléka talál vevőre az Egyesült Államokban, illetve az Egyesült Királyságban. A Magyarországra behozott termékek 71 százaléka tagországból érkezik (24 százalék Németországból, 6 százalék Lengyelországból, 5 százalék pedig Hollandiából). A nem uniós országokat nézve, a Kínából érkező import részaránya a teljes magyar behozatalban 9 százalék, a Koreai Köztársaságból érkezőké pedig 4 százalék (2022-es adatok).
Szokás az EU-t mint könnyen feltörhető malacperselyt ábrázolni. Adjon csak jó sok pénzt a fejlettebb országokban megtermelt adókból a szegényebbeknek, hogy mérséklődjenek a különbségek. Persze olyan is előfordul, hogy a támogatások nyomán nem csökkennek, hanem éppenséggel nőnek a különbségek, egy országon belül, merthogy nem igazságosan, még csak nem is a gazdasági racionalitás alapján osztják el a fejlesztési összegeket, inkább a „csókosok” tudnak hozzájuk jutni. De azért igazságtalan volna, ha Magyarországot az „ezer félméteres kilátó” országának neveznénk.
Az Európai Uniót ismerők újra és újra elmondják: az európai források fontosak, de annál is sokkal jelentősebb az, hogy az egyes tagállamok mennyi hasznot húzhatnak az egységes, közös piacból. Egy felmérés szerint hatszor akkora előnyhöz jutnak legalább, mint amennyi hozzájárulást befizetnek.
Számtalan közös terület közül emeljük most ki a kutatást és az innovációt. Az EU 2030-ig elérendő céljai a következők: 3 millió felgyógyult rákbeteg; száz klímasemleges város; egészséges óceánok, tengerek és belvizek; egészséges talaj és élelmiszerek; az éghajlatváltozás hatásaival szemben ellenálló régiók.
Dési János
