Nyáron sokan az árnyas erdőkben, parkokban keresünk enyhülést a kánikula elől. A természetet járva külön öröm, ha az otthonról hozott elemózsia mellett vadon termő gyümölcsöket kóstolhatunk. Azonban több szempontból is fontos különös körültekintéssel fogyasztani a természet nyújtotta terméseket.
Elsősorban kizárólag olyan termést fogyasszunk el, amit teljes biztonsággal felismerünk.
Figyeljünk továbbá arra, hogy amit lehet – pl. hamvas szeder – ne a talajszintről szedjük, együk, ezáltal egyes betegségekkel, parazitákkal való fertőződés kockázatát jelentősen csökkenthetjük.
Végül de nem utolsó sorban érdemes megismerni azokat a növényeket, melyek egy-egy ehető termésű fajhoz a megtévesztésig hasonló termést érlelnek. Ilyen páros például az erdei szamóca (Fragaria vesca) és az indiai pimpó (Potentilla indica). Az indiai pimpó vagy másnéven indiai szamóca a 19. században került hazánkba, ültetéséről az első hazai adat a pesti botanikuskertből (Füveszkert) ismert. Városi környezeti meghonosodása az 1990-es évektől jellemző.
Míg az erdei szamóca édes, ízletes gyümölcse bátran ehető, addig a nagyobb mennyiségben fogyasztott indiai pimpó áltermése hasmenést okozhat. Ez azonban nem jellemző, tekintettel arra, hogy termése ízetlen, száraz, szivacsos állagú, nincs élvezeti értéke, így nem valószínű, hogy bárki sokat enne belőle.
A két termés első ránézésre hasonló, de alaposabb vizsgálódás után könnyű őket megkülönböztetni. Míg az ehető erdei szamóca termése lefelé csüng a száron, addig az indiai pimpó áltermése felfelé áll. Virágaik is segítik a biztos meghatározást, az indiai pimpóé ugyanis sárga, míg az erdei szamócáé fehér.
Az igazán figyelmesek a magok közti különbséget is megfigyelhetik, az erdei szamóca magjai csak épp érdessé teszik a felületét, az indiain a kemény magok viszont nagyon kiállnak a gömbölyű termés húsából.
Érdemes tehát megfontoltan csemegézni az erdei gyümölcsökből. Csak olyat gyűjtsünk, fogyasszunk, amit 100% biztonsággal felismerünk, és azt is csak alapos mosás után együk meg.
